Hogyan folytassunk párbeszédet?

HOGYAN FOLYTASSUNK PÁRBESZÉDET?

A Vatikáni Rádió interjúja Chiara Lubich-kal

Coimbratore (Tamil Nadu – India), 2001. január 8.

Gyakran halljuk, hogy a nagy vallások közötti párbeszéd a béke ügyét szolgálja. Mi is jelent azonban párbeszédet folytatni?

Párbeszédet folytatni mindenek előtt azt jelenti, hogy ugyanarra a szintre helyezkedünk, és nem képzeljük magunkat különbnek másoknál. Bárkivel lehet párbeszédet folytatni, a legkisebbekkel, a legszánalomraméltóbbakkal is. Továbbá azt is jelenti, hogy teljesen megnyílunk, és meghallgatjuk, ami a másik szívén fekszik. Azt jelenti, hogy félretesszük minden saját gondoltunkat, érzelmeinket, mindazt, amihez ragaszkodunk. Félreteszünk mindent, hogy „beléphessünk” a másikba. Utána természetesen mi is kérjük a másiktól, hogy hallgasson meg bennünket. Így megragadhatók azok a közös elemek, amelyekről párbeszédet tudunk folyatni, és megállapodhatunk abban, hogy ezeket közösen megéljük. Ez a párbeszéd megvalósítja az egyetemes testvériséget, amelynek létrehozásán munkálkodni akarunk. Meg lehet találni a közös nevezőt a tőlünk legtávolabb álló, a legkülönbözőbb emberekkel is.

A mindennapi életben persze egészen mást jelent párbeszédet folytatni Indiában és Olaszországban.

Egyáltalán nem! Ugyanazt jelenti. Mindenütt szeretni kell, ezért beszélünk mi a „szeretet művészetéről”, ami az evangéliumban gyökerezik. Az evangélium olyan szeretetet kér tőlünk, amely nemcsak a rokonainkra és barátainkra terjed ki, hanem mindenkire: szeretnünk kell a feketéket, a fehéreket , a sárgákat, az amerikaiakat, az indiaiakat, az olaszokat … Mindenkit szeretnünk kell! Aztán pedig elsőként kell szeretnünk, mert ha nem kezdeményezel, akkor nem várhatod, hogy a másik lépjen. Nekünk kell tehát kezdenünk. És szeretnünk kell mindenkit, mert az evangélium azt mondja, hogy az Atya fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is: nem tesz soha különbséget. És elsőként kell szeretnünk, mert Jézus Krisztus akkor halt meg értünk, amikor még bűnösök voltunk. Egészen biztos, hogy nem mi szerettünk elsőnek. Olyan szeretetre van szükség továbbá, amely úgy szereti a másikat, mint saját magát, „saját magát” – betű szerint értve. Azután pedig Krisztust kell látnunk a másikban, mert a végén, az utolsó vizsgán azt fogja nekünk mondani: „Éheztem, szomjaztam. És innom adtatok”. Ő volt ott minden felebarátban. Végül pedig konkrétan kell szeretnünk, eggyé kell válnunk a másik emberrel: szenvedni a szenvedővel, örülni az örvendezővel … A szeretetnek ezt a művészetét kell élnünk, bárhol is vagyunk, ez a siker kulcsa a mindennapi életben is.

Az Ön véleménye szerint milyen specifikus vonásai vannak a keresztény-hindu párbeszédnek?

Összegyűjtöttem néhányat ezek közül a jellegzetes elemek közül. Ezek láttán egy csodálatos felfedezés bontakozik ki szemünk előtt. Legalább harminc különféle vallással vagyunk kapcsolatban, és látjuk, hogy mindegyikben ott vannak az Igének a magvai, amiről a zsinat beszél. Azt tapasztaltunk, hogy ha ezeket kiemeljük, akkor egyre nagyobbak, egyre érettebbek lesznek, és a másodlagos vagy nem helyes dolgok háttérbe szorulnak a különböző vallásokban. Előtérbe kerül a lényeg, ami a szeretet, Mert ők is hisznek a szeretetben. Ez egy nagyon szép és igen fontos felfedezés.

Tegnap például szerzetesek előtt beszéltem, és elmondtam nekik, hogy mi teljesen magunkénak tuduk érezni bizonyos gondolatokat az ő szent irataikból. Azt mondtam nekik: „Mi azt hangsúlyozzuk, hogy Isten szeretet, ti pedig azt, hogy ’Isten az első, aki szeret bennünket, mert ő adta nekünk a szeretetet, és növeli bennünk azt, amikor őt keressük.’ Vagy más helyen: ’Az Úr természeténél fogva szeretet, a szeretetben lakozik, legfőbb valóságában’. Idézitek Tagore sorait: ’Mióta találkoztam Urammal, soha nem szűnt meg a szeretet játéka vele.’ Mély benyomást tettek rájuk ezek az idézetek. Olyanok, mintha a keresztény írásokból vettük volna őket.

Beszéltem nekik arról, hogy Isten akaratát kell tennünk, ami nem érzelmek kérdése, és hozzáfűztem: „Vajon nem mondjátok ti is azt, hogy ’Isten akaratát tenni nagyobb, mint dicsőítő himnuszokat énekelni neki’?”

Amikor pedig arról szóltam, hogy úgy kell másokat szeretnünk, mint saját magunkat, azt mondtam: „Vegyük Gandhi példáját, aki azt mondja:’Én és te ugyanaz vagyunk. Nem sebezhetlek meg anélkül, hogy magamnak ne ártanék’.” Amikor pedig az ellenségszeretetről esett szó, ami jellegzetesen keresztény tanítás, akkor egyik mondásukat idéztem: „A fejsze széthasítja a szantálfát, de ő olajával illatosítja azt.”, azaz a szeretet bosszúját juttatja kifejezésre.

Mindezek az Ige magvai, azok az élő, igaz elemek, amelyeket kihangsúlyozhatunk, és ezek a testvéreink lángra gyúlnak ettől… Lehet persze, hogy mindez keveredik még sok ájtatossági gyakorlattal, rítussal, elefántos körmenettel. Egyre inkább előtérbe kerül azonban az, ami érvényes, ami mindenki számára elfogaható.

Manapság vannak azonban olyan jelenségek, amelyek hatással vannak a társadalomra, és amelyek veszélyeztetik kulturális és vallási identitásunkat. Nem lát ebben veszélyforrást?

Lehetséges, hogy létezik ilyesmi ilyen, de abban a párbeszédben, amelyet mi folytatnunk, nem látok ilyen veszélyt. Épp ellenkezőleg. Vegyük például a többi keresztényekkel folytatott dialógust. Amikor megismerik lelkiségünket, akkor az első dolog, ami lezajlik bennük, az éppen az, hogy újra felfedezik saját hitüket, újra beleszeretnek saját egyházukba, és életet akarnak vinni bele, hogy ezáltal kerüljenek közelebb a teljes egység megvalósításához.

Milyen gyümölcsei vannak a párbeszédnek egy nemzet vagy egy vallási közösség életében?

A párbeszéd a Szentlélek gyümölcseit hozza magával: a szeretetet, a békét, az örömöt, a fényt, a megértést. A Léleknek mindazokat a gyümölcseit, amelyekről Szt. Pál beszél.

És a Katolikus Egyház életében?

Talán meglepőnek tűnik, amit mondok, de a más vallásokkal folytatott párbeszéd egyre jobban kinyitja a Katolikus Egyházat „önmagának arra a részére, amely kívüle található.” Szt. Tamás azt mondta, hogy az Egyház nem mérhető egyszerűen a katolikusok számával. Mivel Jézus minden emberért meghalt, ezért az Egyházat ki kell terjeszteni mindazokra, akikért meghalt, tehát az egész emberiségre. Az Egyház tehát bizonyos értelemben „önmagán kívül” is megtalálható. A párbeszédben kapcsolatba lépünk az Egyháznak azzal a részével, „amely kívüle található”, és amely jelen van az Ige magvaiban. Az Ige azonban Isten Igéje, és Jézus Krisztus, a megtestesült Ige a miénk! Ezért tehát az Igének ezeket a magvait is sajátunknak kell tekintenünk!